„A találkozásokból most együttélés, eljegyzés lett. Közös élet, igaz, egy családtagjával egy lakásban. Majd 3 év múlva megint veszekedések, különköltözés ami most fél évig tartott.” – szédítő magasságoktól kezdve a rémisztő mélységekig van itt minden, ráadásul ezt a pszichedelikus utazást egy elég komoly, 150cm alatt igénybe nem vehető, ámde annál életveszélyesebb hullámvasútról nézhetjük végig. Nem kell félni, poszterinünk fogja a kezünk, ő is túlélte, nekünk sem lesz lehetetlen. Kezeket és fejeket kéretik a kocsin belül tartani, ebből a történetből ugyanis csak a főszereplő ugorhat ki menet közben - azért párszor így is elvesztette a fejét!

Barátok között indult. Addig nem ismertük egymást, egy helyre jártunk, de addig az estéig valahogy nem találkoztunk… Én egy ismerőst vártam (hiába), és hogy könnyebben teljen az idő, beálltam pár fiúhoz dartsozni. Egyikük, egy nagyobb darab, nagyon kedves mosolyú srác többször is rám mosolygott, beszélgetni kezdtünk. A játékosok között több ismerős volt, kiderült, van sok közös érdeklődés, volt beszédtéma. Majd ők szedelőzködtek, mondván, mennek lézerarénába játszani. Hívtak engem is, örömmel mentem. Az izzadós-szaladgálós esemény után Mosolygós az én törülközőmmel itatta fel a verítéket, és sétálni hívott… a fél éjszakát végigsétáltuk. Csókkal búcsúzott, felírta a számomat.

Teltek a napok, hetek, jól megvoltunk, de éreztem, nem vagyok igazán önfeledten boldog. Szerencsétlenül időzítve (ünnepek előtt pár héttel) kértem, hagyjuk ezt abba, nem fog menni. Sírt, de megértett.

Teltek a hónapok, jött más, oltári csalódás volt, de leginkább nevettem rajta és saját butaságomon, hogy belementem a játékba.

Majd egyszer csak felhívott Mosolygós. Egy rádióműsorban szerepeltem, mint betelefonáló, és megismerte a hangomat… éjszaka dolgozott, megadta a koordinátákat, látni akart. Mentem. Nagyon jót beszélgettünk, megint elkezdtünk közelebb kerülni egymáshoz… most már részemről is fellángolt a szerelem, boldognak éreztem magam.

Csakhogy Mosolygós baráti köre elég érdekes volt.

Nem tudom, hányan találkoztatok már azzal a jelenséggel, amikor a másik szeretget és becézget, amikor kettesben vagytok, majd társaságban a legbunkóbb, legelviselhetetlenebb formáját hozza. Sajnos ez történt. Jó, mondtam, akkor ezt megint hagyjuk… most már fájt, nagyon fájt.

Eltelt pár hónap, s én kerestem meg, mostanra mindketten rendesen sérültünk, nem mertünk belevágni.

Eltelt 4 év.

Teljesen váratlanul futottunk össze az utcán, egy mindkettőnk lakóhelyétől messze eső környéken. A láng megint fellobbant. Megint elkezdtük egymást keresni.

A találkozásokból most együttélés, eljegyzés lett. Közös élet, igaz, egy családtagjával egy lakásban. Majd 3 év múlva megint veszekedések, különköltözés… ami most fél évig tartott.

Közben kiderült, gyógyíthatatlan beteg. Ez a tény nem igazán lendített amúgy is kicsit morgósmedve-természetén, a szteroidkezelések alatt kifejezetten agresszívvá vált. Sosem ütött meg, fizikailag sosem bántott. Lelkileg igen. Kontroll alatt próbált tartani. A mérleg másik serpenyőjében viszont sok kedves történet, szeretet, emlék volt.

Az újraösszeköltözésből (most már csak ketten) házasság lett, borítékolhatóan nem tartott sokáig. Én mondtam ki a végső búcsút. Sosem feledem a könnyes, csodálkozó tekintetét, nem várta volna. Kénytelen voltam meglépni ezt, éreztem, sem ő, sem a családja részéről nem kaptam meg soha az igazi elfogadást. Gondja volt a természetemmel, azt mondta. Részben ő is formált, részben én is változtam, volt, amiben sikerült az ő kedve szerint, volt, amiben nem. És volt, amit dafke nem tettem meg, mert nem a játékszere voltam, hanem önálló lény.

A válás nyugodt volt, tudnánk beszélni egymással, ha akarnánk, de már nem nagyon akarunk. Remélem, egyszer megtalálja azt, akit kedvére alakíthat, formálhat. Azóta elveszítette az egyik legbefolyásolóbb tényezőjét: édesanyját. Talán ez pozitív irányba viszi és végre sikeres párkapcsolatot tudhat magáénak, amit ő is annak érez.

Én köszönöm, boldog vagyok.

Kedves Kommentelők! Ma a szerző kilétére érdemes tippelni, nőtől viszont nem kérdezzük meg a korát. Akkor sem, ha az évekkel ezelőttire vagyunk kíváncsiak. :)