A kaland folytatódik! Niobe ezúttal egy hosszabb "Hogyan lakjunk Tesó-gazdaságosan Angliában" történetet is mellékelt, ha kellően égnek áll tőle a hajatok, talán tanultok belőle ti is egyet s mást.

Sziasztok! Számomra is meglepő, hogy mennyi (sok!) idő telt el az előző és eddig egyetlen beszámoló óta :O Hihetetlen, de azóta a fél világ megváltozott, mondhatni :) Kezdem az elején, ahol az előző befejeződött.

Halloweenre készültünk akkor, a céges buli jó is volt, a beöltözöttek és a nem beöltözöttek is nagyon jól érezték magukat – képzeljetek el egy raktárat, ahol egy rakás zombi, kalóz, vámpír pakol és nagy komolyan végzi a megszokott feladatát :D Ugye, hogy nehéz :) Készültek képek is, megörökítendő a nagy vidámságot.

Aztán elküldtük novembertől Tesót angolt tanulni, egy kedves hölgy vette a szárnyai alá. Heti háromszor ment, viszont November második felében haza kellett utaznia egy hivatalos ügy elintézése végett, pár napra. Nekünk nagyon jólesett a kettesben töltött idő – sajnos a Tesó hajlamos kiskutyaként jönni mindenhová utánunk, pedig felnőtt pasi, nem gyerek... és egy kicsit ekkor elkezdtünk gondolkozni. Először én, aztán beszéltem Apával, és bár először kicsit nehezen fogadta, de átgondolta, és igazat adott.

Nem volt jó hármasban élni. Az október, mivel akkor váltottunk munkát és el voltunk fáradva meg foglalva az új dolgokkal, sajnos elterelte a figyelmünket arról a tényről, hogy Tesó bizony nem keres munkát, nem is igazán törődik semmivel, csak a számítógép előtt ül, és játszik. Persze, elment ő bevásárolni, amikor mi dolgoztunk, illetve amikor erélyesen rászóltunk, levitte a szemetet. De ennyi. Magától elmosogatni kéthetente egyszer, egy egyszerűbb ételt megcsinálni – semmikor. Pedig állítólag valamennyit járt szakácssuliba anno... a szobájában hatalmas mocsok és kupleráj volt, de neki nem állt volna takarítani, pedig ez a munkája, Magyarországon évek óta takarítóként dolgozott. Simán elvárta, hogy mi csináljunk meg mindent. Persze ezalatt lakott, evett, cigizett (nem keveset!) – a mi pénzünkből. Így november végén, amikor visszajött, feltettem neki az ultimátumot: vagy két héten belül előáll egy munkával, vagy viszontlátásra. Hőbörgött, de végül harc nélkül adta fel. Sajnos eddigre repülőjegyet csak december végére tudtunk szerezni, tehát volt egy jó feszült hónapunk még... de végül harmincadikán felszállt a gépre és elment – azzal a halovány ígérettel, hogy a nekünk okozott kiadásokat legalább részben megtéríti majd. Tudjuk, hogy nem fogja. A bank nem véletlenül tette rá a kezét a lakásra, amiben éltek, és tudunk a más irányban fennálló, durva összegű tartozásáról is, amit nagyvonalúan maga mögött hagyott, amikor eljött velünk. Biztos sokan mások nem hagyták volna eddig kint élni, hanem hamarabb kirakták volna a jó fenébe, igazuk is van. Nem is az fáj, hogy mennyi felesleges kiadást csinált nekünk (miatta kellett nagyobb apartmant bérelni és lazán elszívta a maga doboz cigijét naponta), hanem hogy még szeptember elején kértünk kölcsön otthonról az én és Apa édesanyjától, hogy az első teljes fizetésig kihúzzuk, illetve mivel akkor kezdtem el tanulni, amihez kellett számítógép, hogy egy használt kis ócska laptopot vegyünk legalább itthonra. A kölcsönt hármunknak kértük, de csak ketten adjuk vissza.

Mint múltkor írtam, részmunkaidős állást viszonylag könnyű találni, viszont ebből, még ha három emberből kettő dolgozik is, elég necces a megélhetés. Ráadásul elsőre sikerült olyan munkahelyet kifogni, ahol hó elején (szeptemberben) álltunk munkába, viszont az elszámolási időszak hó közepétől következő hó közepéig volt, ami azt jelentette, hogy szeptember végén bizony csak fél havi pénzt kaptunk. Ezért is kértük előrelátóan az otthoni segítséget, amiből végül sikerült is lendületet nyerni és a további költségeket magunknak fedezni. Októberben ezért is léptünk tovább egy másik munkahelyre, ahol már teljes munkaidőt kaptunk és teljes fizetést – mindjárt könnyebb lett az élet :) Vettünk még egy számítógépet – igen, van akinek ez fontos :P -, és kicsit lazábban költhettünk, ezért is küldtük el Tesót tanárhoz. Meg legalább addig sem a nyakunkon lógott és a laptop előtt ült – ahhoz képest, hogy főleg nekem vettük a tanuláshoz, addig én ültem a legkevesebbet ott... volt, hogy majdnem könyörögnöm kellett, hogy a kurva beszámolómat megírhassam... De megoldást akartunk találni, nem egyből kirakni a kölyköt az utcára, viszont akkora mértékű passzivitás ellen, mint amit ő tanúsított, már nem volt más választás, csak az ultimátum. Komolyan volt olyan pillanatom, amit kicsit szágyellek is, hogy fogom és kibaszom a lakásból, aztán menjen, amerre lát..

Tanulni itthon talán kétszer láttuk az alatt az egy hónap alatt amíg tanárhoz járt, kérdezni sem jött, pedig előtte amikor itthon tanítgattuk (már Magyarországon elkezdtük), rengetegszer ültünk le vele és próbáltuk segíteni. Oké, ez az ő útja, nem tartóztatjuk, mi meguntuk hallgatni a családjának és a barátainak mondott hazugságokat – képes volt azt álltani, hogy dolgozik, és amiatt nem tud hazamenni elintézni a fontos hivatalos ügyet. Az ő dolga, mivel eteti az anyját, ha az hagyja – de sejtettük, hogy velünk szemben hasonlóan őszintétlen és sunyi. Főleg ezért értett egyet velem Apa, hogy ez nem mehet így tovább. Mit mondjak... egy tizenhét éve tartó barátság tört darabokra, hálistennek a párom nem az a fajta, aki ezen túl sokáig keseregne, de biztosan tudom, mennyire esett neki rosszul. Nekem is most jólesett kiírni magamból, bocsika, ha hosszú lett ez a rész, gondolhatjátok, mennyi feszkó gyűlt fel. Szerencsére a kettőnk kapcsolata nem sínylette meg – nem is lenne igazi kapcsolat, ha igen :), és végre az igazán fontos dolgokra tudunk koncentrálni.

A vizsgáimat még december végén leraktam – röpke négy hónap leforgása alatt egy komplett otthoni OKJ vizsgának megfelelő bizonyítványt szereztem, és találtam egy, a szakmámnak megfelelő munkahelyet is, december elején. Nem könnyű boldogulni benne, de imádom, hajlandó is vagyok még tovább képezni magam, és egyelőre nem is tervezek innen továbblépni :) A legjobb dolog a világon, hogy azzal az emberrel élek együtt, akit szeretek, azt a munkát csinálom, amit szeretek, és viszonylag könnyen kezelhető emberek vesznek körül – aki meg nem, azzal megvívom, amit meg kell. Szeretem a helyet, ahol élek és szeretem magamat is ebben a helyzetben. Hogy ez mennyire törékeny egyensúly, és újabb változások milyen irányba billentik – ki tudja? :) Jöhetnek, megoldom őket, hisz erről szól az élet.

Azt viszont írjátok meg, kíváncsiak vagytok-e egy kis “virtuális idegenvezetésre”, egy kis szösszenetre a helyi viszonyokról, kultúráról és a városról, ahol élek. Annyi piszok jó dolgot tapasztalok itt, csak győzzem megjegyezni és feljegyezni őket:)